prümprüm

Igen,ismét eltelt egy nap,ami ismét szar volt....
Az ember lassan rájön,hogy mennyire szar egyedül lenni már lassan 18 éve...
Az a baj,hogy túl sok időm van gondolkodni hülyeségeken.Pedig én nem érzem úgy,hogy túl sok szabadidőm lenne,dehát mint kiderült mégis van,hiszen ide írok...De visszatérve kezdeti témámra,tényleg olyan nyomasztó,hogy nincs senki,akinek elmondhatod a bajodat és azt mondaná,hogy semmi gáz és megölelne és megcsókolna...Mert ha volna egy ilyen személy,akkor máris úgy érezném,hogy egy picit minden könnyebb,mégha nem is van így....De ez a legrosszabb,mikor rádöbbenek,hogy mindjárt 18 vagyok és mindjárt elmulnak azok az izgalmas tinédzserkori évek:És legszivesebben sikoltoznék,mikor rádöbbenek,hogy ezt nem lehet visszafordítani.És már nincs sok időm arra,hogy bulizzak,és igyak,és mókázzak és semmit se csináljak mert az idő rohadtul halad előre és nekem nincs semmi a kezemben amivel megállíthatnám...Hiszen én egy kis senki vagyok ebben a bazinagy világban,hát kit érdekel,hogy én itt vagyok?Akinek van ey párja,az legalább tudja,hogy ott van egy ember,legalább egyetlen egy ember a több milliárd közül,aki megsimogat,megszorítja a kezed és rádmosolyog...De mihez kezdjen az,akit mindez elkerül?Amikor márcsak az a szaros rossz érzés van benned,hogy miért,miért éppen én?Hiszen az is hogy néz már ki és amaz meg hogy viselkedik?De őket nem érdeklik,hogy mit viselnek vagy mit csinálnak,mert látják és tudják hogy ott van valaki mellettük,aki velük együtt nevet és nem érdekli,hogy te mit csinálsz vagy mit nem,mert mikor rád néz,akkor téged lát,és miattad érzi,hogy a szive hevesebben dobog és miattad izzad a tenyere,mikor hozzád szól és miattad van zavarban mikor megcsókol....